A glenkilli bárányok mindig is értetlenkedve fogadták azt, hogy más teremtményei ennek a földnek, ahol ők is élnek nem képesek, vagy csak nagyon nehezen, akkor is rövid időre, hogy boldogan élvezzék az életet.
Hosszas beszélgetéseken. és vitákon túl arra a megállpodásra jutottak, hogy a boldogság elérésének egyetlen akadája van, egy szófordulattal élve: maga az ember.
Sok teremtménye ennek a földnek nem megélni, hanem megérteni akarja a boldogság titkát, és fejben akarja az elérni, aminek a valószínűsége elég alacsony, mondhatni nulla. Mindent tudni akar, mi mért és hogy történik.
Ha az adott pillanatban éppen boldog is, és észreveszi magán, elkezdi keresni az okokat, hogy miért történt ez meg. Egészen addig keres-kutat, amíg az érzés elszáll, vagy talál valami okot arra, hogy ne legyen az.
Valamint a gondolatban talált, okkal létező boldogság oka egyszer elmúlik, és akkor okafogyottá válik a boldogság, mint olyan?
Ezzel szemben a bárányok békésen legelnek a mezőn, isznak a folyó vizéből, és hagyják, hogy a boldogság megtalálja őket, és gondolanul, együtt élvezzék a föld nyújtotta örömöket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése